Elődszervezeteink


 
 
 
 
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy az ősember is foglalkozott már tűzvédelemmel, de a régészeti feltárások arról tanúskodnak, hogy eleink igen gyakran óvatosak voltak a tűzhelyek létesítésénél, például kősorral, netán agyaggúlákkal kerítették körbe, vagy gödröt ástak a tűznek. Az ókor legcivilizáltabb államaiban tűzvészkor már volt mit veszíteni, nem véletlen, hogy a tűz elleni fellépés első adatai is innen származnak: Egyiptomban például mintegy négyezer évvel ezelőtt már előírták az oltóvödrök készenlétben tartását. Hammurabi törvénykönyvének egyik pontja pedig szigorúan büntette, ha tűzvészkor a segíteni érkezett szomszédok elloptak valamit a károsult házából.
Az viszont igaz, hogy már a régi rómaiak is - Augustus császár i.e.21-ben az állam rabszolgái közül 600-at kiválasztott, és ennek az osztagnak külön kötelessége volt a tűzoltás is, így létrejött Európa első, igaz, kényszerű hivatásos tűzoltósága. Negyedszázad alatt azonban kiderült, ennyi ember kevés a majdnem milliós lélekszámú Rómához, és az is, hogy nem volt szerencsés éppen rabszolgákra bízni a tűzoltást. I.sz.6-ban szabad emberekből állt fel 7, összesen 7000 főt számláló "őrködő zászlóalj", amely oltotta a tüzet, és rendőrségül is szolgált.
A többi kisebb városban, így Aquincum-ban, Savariában és Pannónia más városaiban a tűzoltás és az éjjeli őrség feladatát a különböző kézműves-társulatok látták el. Aquincum-ban két önkéntes társulat is volt: az egyik a polgári város körzetében, a másik a légiótábor-város területén végezte a tűzoltást.
A középkori Magyarországon - ahogy akkor Európában is - a földesurak általában nem a városok és a falvak zsúfolt házai között laktak, és ezért anyagi áldozatokat sem igen hoztak azok tűzbiztonságáért. I. István király szigorú törvényt adott ki a gyújtogatók ellen, és rendeletben mentette fel a templomba járás alól a tűz őrzőit. A XV.-XVII. században a törvényhozás már nemcsak a gyújtogatót sújtotta halállal, hanem azt a személyt is, aki csak fenyegetőzött azzal, hogy a várost vagy a falut, vagy másnak a házát felégeti.
Az első magyarországi önkéntes tűzoltóság a debreceni kollégiumban alakult: az éjjeli tűzőrök, vagy vigilek három órás váltásban őrizték a kollégium álmát. Az első időkben csak a kollégium belső udvarán őrködtek, és csak később, az 1600-as évek vége felé kezdtek részt venni a városban támadt tüzek oltásában is.
Magyarországon a XVIII. század derekán egyáltalán nem volt kielégítő a tűzrendészet szervezete és technikai felkészültsége. II. József 1788-ban ezért olyan országos tűzoltalmi intézkedést adott ki, amely négy csoportba osztotta a feladatokat: az első részt ma megelőző tűzvédelemnek nevezzük, a második csoport a tűzjelzés, riasztás intézkedéseit tartalmazta, a harmadik rész az oltáshoz adott utasításokat, a negyedik rész pedig a mai megelőző tűzrendészetnek felelt meg. Noha ez a rendelet alkotmányellenes volt akkoriban, alapját képezte egy új tűzrendészeti szabályzatnak.
Egészen a XIX. század közepéig a tűzoltást az arra kötelezett céhek tagjai, majd mellettük az önkéntes egyesületekbe tömörült emberek végezték. A jelentős technikai fejlődéshez, a hatékonyabb, bonyolultabb, drágább tűzoltógépek tartásához és kezeléséhez azonban főfoglalkozású, hivatásos alakulatokra volt szükség. E törekvés hazai felkarolója az önkéntes tűzoltó egyletek létrejöttét is szorgalmazó Széchenyi Ödön volt. Tevékenységének köszönhetően 1870 február 1-jén Pesten 12 fővel megkezdte működését a hivatásos tűzoltóság. Létszámuk az év végéig megháromszorozódott. Széchenyi munkájára külföldön is felfigyeltek, és a török szultán meghívta őt a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezésére.
Az I. világháború mindenütt megakasztotta a tűzrendészet fejlődését, különösen a hivatásos tűzoltói legénységből vonultak be sokan katonai szolgálatra. 1930-ban Magyarország 54 vidéki városából 26-ban még nem volt hivatásos tűzoltóság, 1300 községben pedig semmiféle tűzoltóosztag sem létezett. 1935-ben tartották az első légoltalmi tanfolyamot a fővárosi és vidéki tűzoltótiszteknek, ami előrevetítette a háborús készülődés terheit, a legénység, majd a lakosság kiképzésének súlyos kötelességét a gáz és légvédelem, majd a kárelhárítás terén. 1936-ban aztán, ötvenévi várakozás után elkészült egy modern, bár nem teljesen hibátlan tűzrendészeti törvény.
A növekvő háborús veszély miatt felgyorsult a hivatásos tűzoltóságok felállítása, de ezeknek a testületeknek már a légoltalmi hálózat, társadalmi, lakóházi önkéntesek oktatása, irányítása is a feladatuk volt.
A II. világháború befejeződésekor az önkormányzati és vállalati tűzoltóságok szétestek. 1948-ban létrejött az állami tűzoltóság, az ország tűzvédelmét új alapokra helyezték, a hivatásos tűzoltóságokat átszervezték, a tagokat önkéntes alapon, a szolgálati idő beszámításával tulajdonképpen átvették az állami tűzoltóságok. A tűzoltóság életében jelentős állomás volt a tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és a tűzoltóságról szóló 1996.évi XXXI.törvény.
Az 1999. évi LXXIV. (katasztrófavédelmi) törvény az ezredforduló színvonalára emelte az életet és a vagyonbiztonságot, a természetes és épített környezetet veszélyeztető természeti és civilizációs katasztrófák megelőzését, illetve a károsító hatásaik elleni védekezést. A tűzoltóság 2000. január elsejétől a katasztrófavédelem egységes rendszerének integráns része lett.
 
 
Az első világháború után, a húszas-harmincas években a jövő háborújára gondolva minden jelentős európai országban létrehozták a légoltalmi szervezeteket. Magyarországon a légoltalom a német mintát követve alakult ki. Az ún. hatósági (állam által irányított) és a társadalmi légoltalmi szervezeteket párhuzamosan, egymásra építve, egymást követően hozták létre. 1935-ben fogadták el a hatósági légoltalom kiépítésére vonatkozó jogszabályokat, majd 1937-ben alapították a Légoltalmi Ligát, mint társadalmi szervezetet. A cél a háborús légitámadások elleni védelem kiépítése, pusztításainak csökkentése volt.
A légoltalom feladataként jelölték meg óvóhelyek, vezetési pontok létesítését, egyéni védőeszközök, egészségügyi, műszaki, tűzoltó felszerelések beszerzését, a légoltalmi szolgálat tagjainak kiképzését, a lakosság felkészítését és riasztását. Törvény írta elő, hogy minden 14. életévét betöltött magyar állampolgár 60 éves koráig légoltalmi kötelezettség alá esik, beosztható légoltalmi szolgálatra, és kötelezhető kiképzéseken, gyakorlatokon való részvételre. A légoltalom a honvédelmi miniszter irányítása alatt állt. 1936-37-től kezdve sorozatosan jelentek meg a légoltalom összes területét átfogó szabályzatok, segédletek, szakkönyvek és propagandakiadványok.
Az 1938-as -győri program- a honvédelem átfogó és gyors fejlesztésének terve volt. Az 1938. évi II. tc-ben (honvédelmi törvény) újraszabályozták a légoltalmat is, feladatai kibővültek, megnőtt felelőssége és hatásköre. Fő területei a következők lettek: hatósági (települési-közintézményi) légoltalom, üzemi légoltalom, lakóházi önvédelem. A ?győri programhoz? kapcsolódva jelentős óvóhely-építkezések zajlottak. Hazánkat az első légitámadások 1941 tavaszán érték, pusztító csapásokat a háború utolsó szakaszában 1944 áprilisától 1945 áprilisáig kellett elszenvednünk . A légoltalom szervezete és tevékenysége megfelelt az elvárásoknak, lényegesen csökkentette az áldozatok számát. A háború utolsó hónapjaiban az ország hadszíntérré vált, ezzel együtt a légoltalom is széthullott.
Hazánkban a légoltalom háború utáni újjászervezésére 1950-ben került sor. Irányítását a belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel összehangolva és a szakminiszterekkel egyetértésben látta el. Szervezete a hatósági (államigazgatási), az üzemi és a lakóházi légoltalmat fogta össze, s elsősorban a hagyományos fegyverekkel végrehajtott légitámadások elleni védelemre készült fel. Az ötvenes évek közepétől részt vett a természeti csapások (földrengés, árvizek) elleni küzdelemben is. Az ötvenes évek végén a légoltalomban központi helyre került a nukleáris fegyverek elleni védelem. Az 1961-es berlini, majd az 1962-es kubai konfliktus nyomán felgyorsult a hadseregfejlesztés, és 1962-ben a légoltalom egészét is a honvédelmi miniszterhez irányították át.
1964-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével a légoltalom átalakult az egész országot átfogó polgári védelmi rendszerré. Erőteljesen fejlesztették az állomány kiképzését, a tanulóifjúság és általában a lakosság felkészítését. Jelentős gyakorlatokat tartottak 1970-ben a tiszai árvíznél a polgári védelem is jól vizsgázott.
Az elemi csapások, természeti és ipari katasztrófák elleni küzdelem a 80-as évek közepétől a honvédelmi feladatok mellett mind nagyobb hangsúlyt kapott a polgári védelemben. 1990-ben a PV irányítása a honvédelmi minisztertől a belügyminiszter alárendeltségébe került.
Az 1996. évi XXXVII. törvény (a polgári védelemről) a PV feladatává tette a fegyveres összeütközés, a katasztrófa, valamint más veszélyhelyzet életet és a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat fenyegető hatásai elleni védekezést, a lakosság oltalmazása érdekében a védekezésre való felkészítést.
A magyar polgári védelem azóta felépítésében, feladatrendszerében, működésében megfelel a genfi egyezményekben megfogalmazottaknak, s a kor igényeihez igazodva igyekszik humanitárius segítséget nyújtani a bajbajutottaknak. Ezt szolgálja szervezeti felépítése, egységeinek kiképzése és a lakosság körében végzett felkészítő, tájékoztató tevékenysége.
Az 1999. évi LXXIV. (katasztrófavédelmi) törvény az ezredforduló színvonalára emelte az életet és a vagyonbiztonságot, a természetes és épített környezetet veszélyeztető természeti és civilizációs katasztrófák megelőzését, illetve a károsító hatásaik elleni védekezést. A polgári védelem a katasztrófavédelem egységes rendszerének integráns része lett.